Az idő múlik. Lassan, komótosan, de mégiscsak múlik. De a hiánya nem csillapult. S a szemem még mindig könnyes. Fájnak az emlékek. Arra gondolok, milyen volt amikor megölelt, hogyan csókolt... Hogy milyen érzés volt hozzábújni, vagy hogy milyen érzés volt, amikor végigimított a karomon. Eszembejut, mit éreztem, amikor először a szemébe néztem... S ez a legrosszabb: Még most is így érzek. A hiánya felemészt. Talán ő nem is gondol rám. Talán már el is felejtett... Én pedig... nos talán egy életen át szeretni fogom Őt.